Az otthon...
Az otthon nem csak a bútorokon múlik – hanem azon, ami ott történik velünk, nem csak fal + tető + ingatlan hirdetés!!!
Hanem illatok, emlékek, túlzsúfolt ebédek meg hideg konyhakövek...
Gyerekként pontosan emlékszem minden lakásunkra..Volt, ahol öt fogásos családi ebédek főttek a konyhában,és a nappali tele volt hanggal, illatokkal, nevetéssel... majd kamasz éveimben pont ennek ellentéteivel.
Amikor elköltöztem otthonról, vegyes érzések kavarogtak bennem: szabadság, izgalom – félelem.Egy albérleti szoba volt, semmi különös.
Aztán jött a lakásról lakásra vándorlás: élethelyzetek, iskolák, anyagiak, gyerekek –volt itt minden, csak stabilitás nem. Költöztem válás után is: a mai napig, "hidegkonyhakőként" emlegetjük, azt a lakást, úgy éreztem, minden rezdülésünket visszhangozza az a kő. De onnan is vannak jó emlékek: legelső este, mikor még minden új volt – és kicsit ijesztő is –a gyerekeim a kádban fürödtek és ették a rendelt pizzát. Mert azt akartam, hogy érezzék:új élet kezdődik. Hárman. Együtt.
Később már tudatosan választottam jobb és tágasabb helyeket,majd eljutottunk egy kertvárosi házba:teljesen mi rendeztük be új bútorok, kert.. És ott… végre klappolt minden, saját illat, szerettük. nulla doboz ki volt írva a nevünk még a futár és a postás is tudta, kik vagyunk. Bár nem volt az én nevemen a ház – az volt az első igazi otthon. Aztán… egyszer csak jött egy csoda: saját lakás. Na, most azt hinné az ember, hogy ott jön a nagy "hazataláltunk" érzés, ugye?Az a filmbe illő jelenet, amikor belépsz, körbenézel, és azt mondod:"Ez most már a MIÉNK." Hát… nem. Nem jött a zene.Nem pördült meg a kamera, a dobozok sem pördültek meg. Meg se mozdultak, sokáig. Ahogy mi sem nagyon, csak voltunk ott.A tárgyaknak története volt – de nem velünk.Tulajdonos lettem – csak épp "otthontalanul"mert a lakás nem csak a papírtól lett az enyém.Hanem attól, hogy benne van a szív, a sztori, a hétköznap.
Szóval amikor valaki azt mondja:"csak egy jó lakást keresek" –én mindig megkérdezem:…és milyen életet szeretnél benne élni?